-Félek.-mondta halkan.
-Nem kell félned.-fogtam meg a kezét.-Örülni fognak neked.
-De mi lesz ha a papa azt mondja, hogy nem lehetek veled és nem enged vissza Koreába?-nézett rám könnyes szemmel.-Szeretlek téged és nem akarlak elveszíteni.
-Nem lesz baj. Látod, apa se tagadott ki, mikor megtudta, hogy téged szeretlek.-hajtottam a fejemet a vállára.-Ügye apa?
-Ez így igaz.-mosolygott.
Már fél órája mentünk az autópályán, mire apa elrántotta a kormányt és neki csapódtunk a szalagkorlátnak. Nem értettem, hogy mi történt, olyan gyorsan történt minden. Annyi maradt meg, hogy Ten lefejelte az üveget, apa pedig szorosan fogta a kormányt, én pedig Ten ölébe estem. Levegő után kapkodva keltem fel...az üveg szilánkokban. Ten arca megzúzódott és a szeme alatt a szilánk megvágta őt.
-Ten...-ültem fel és kikötöttem magamat.-Ten, hallasz?-fogtam két kezem közé arcát, majd a fejemet a mellkasához nyomtam. Még lélegzett. Megpróbáltam kimászni az autóból és Ten-t is kiszabadítottam. Leültettem a kocsi mellé, így megtudta támasztani magát. Gyorsan megnéztem aput is, hogy vele mi van...Ő az életét vesztette. Könnyek szöktek a szemembe, mire Ten nyöszörögni kezdett.
-Tae...-nyújtotta felém a kezét, mire leguggoltam hozzá és megfogtam a kezét.
-Apa meghalt.-zokogtam.-Te jól vagy?-ültem le mellé.
-Hívd a mentőket, ez így nekem nem állapot.-húzta fel a pólóját, amiből egy nagy üveg szilánk állt ki.
Gyorsan hívtam a mentőket, akik 10 perc alatt a helyszínen voltak. Aput egy fekete zsákba tették, Ten-t pedig a hordágyra tették.
-Mehetek vele?-kérdeztem a mentős.
-Jöjjön, magát is ki kell vizsgálni.-mondta az orvos, majd beszálltam hátra Ten-hez és bevittek minket a közeli kórházba.
A vizsgálatok után és Ten műtétje után, értesítették Ten szüleit, illetve anyut is. Ten szülei csak 2 nap múlva tudnak jönni, mivel csak akkora van repülőjegy, anyu viszont zokogva ölelt át. Most már egymásra vagyunk hivatkozva. Bementem Ten-hez, aki lélegeztetőgépen volt és aludt. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
-Héj, minden oké van veled?-kérdeztem halkan.-Ten...a szüleid 2 nap múlva jönnek. Addig itt maradok veled. Apa meghalt, őt nem tudták megmenteni. Ten, megígérem neked, hogy sokkal jobban vigyázok rád...csak tarts ki.
Kint zuhogott az eső. Már este 11 volt, mikor anya is bejött.
-Minden rendben?-simította meg a vállamat.
-Persze, csak féltem Ten-t.-mondtam.
Napok, hetek teltek el. Ten szülei nem jöttek be a kórházba, de még üzenetet se küldtek. Kezdtem kételkedni, hogy egyáltalán szeretik e őt. Ma is kisírt szemekkel mentem a kórházba Ten-hez. Még mindig kómában volt. Megfogtam a kezét és elmeséltem neki, hogy mi volt ma velem. Elmondtam neki, hogy mindennap imádkozok csak azért, hogy újra kinyissa a szemét és rám mosolyogjon. Ez még 3 napig így ment, mire megmozdult...megszorította a kezemet. Kinyitotta a szemeit, majd rám nézett és elmosolyodott.
-Szia.-mondtam mosolyogva. Ő csak engem nézett és még erősebben megfogta a kezemet.-Hiányoztál...
Ten-t lekapcsolták a gépről és vissza nyerte erejét. Mindig azt mondogatja, hogy az utolsó emlék ami meg maradt neki, hogy sírva ölelem át és a sírástól küszködve azt mondogatom neki, hogy életben fog maradni és nem lesz semmi baj. 1 hónap telt el a baleset óta. Ten már rendesen tud járni és már ha teheti, mindig megölel engem, de a heg a hasán nem mindig engedi. Az orvosok is elégedettek Ten állapotával, így haza engedték őt. Egy darabig nálunk lakik, majd ha már elég erős lesz, akkor végleg haza mehet. Egyik este, mikor aludni készültünk, megszólalt Ten telefonja. Az anyukája volt az.
-Odaadjam?-kérdeztem. Ten meredten nézett a telefonjára, mire megrázta a fejét.
-Nem akarom őket látni, meg se látogattak a kórházban.-dünnyögte, mire befeküdtem mellé.
-Annyira jó, hogy újra hallhatom a hangodat.-mosolyogtam.-Hiányzott.
-Részvétem apud miatt.-bújt közelebb hozzám.
-Köszi.-öleltem át.-De ne sírjunk emiatt. Az életét tette fel érted.
-Tudom.-mondta, majd elnyomott minket az álom teljesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése